Kinéztem az ablakon. Azt mondták, süt a Nap, de én csupa felhőt láttam.
Kiálltam a teraszra. A napsugarak helyett esőcseppek nyaldosták csupasz testemet.
Kint az udvaron mintha nem ugyan azok a virágok köszöntek volna rám, mint hajdanán.
Kétségbe voltam esve. Egy hete még megvolt mindenem: a jókedvem, az önbizalmam, a barátaim.
De mi maradt mára? Egy ember… ember? Egy szánalomra méltó folt az Élet tökéletes köpenyén, ami idővel majd kikopik.
Nincs semmim, nincs értékem. Halovány, és tűnő vagyok mindenki szemében.
És most, hogy erre rádöbbentem, szeretném valakinek elmondani, de akit mernék is ezzel zavarni… Hát, egy a problémám: nem tudom.
Három ember jut eszembe, akit felhívnék, hogy meghallgasson, és szerintem meg is tennék. De valahogy… nem merek másokat a problémáimmal zargatni… talán kevésnek érzem magamat ahhoz, hogy tenni merjek bármit is… hisz… Én? Az meg ki??
Saját magammal szemben állok.
Szánakozva nézek magamra.
- Ki vagy Te?
- Te vagyok… - felelem lehajtott fejjel. Nem merek a szemembe nézni.
- Én? - üvöltök. - Hol vagy Te tőlem? Nekem céljaim, vágyaim vannak! Én értelmét látom a dolgoknak! De Te… nézz magadra! Te nem Én vagy… Te csak szeretnél Én lenni! Van benned egy kép. Életed egyetlen vágya, hogy Én lehess, hisz Én eléd raknék mindent, amire szükséged van végtelen boldogságodhoz!
- Vágyam van Te lenni! - halkan mondom mindezt. Vágyam? Nekem?
Az egyik felem akarja, hogy vágyaim legyenek - ez vagyok most. A másiknak vannak ágyai - ez voltam, s törekszem arra, hogy ismét ez legyek.
De hiányzik valami… Én sem tudom, pontosan mi. Azt hiszem, nem ismerem a pontos fogalmát annak, ami még hiányzik…
De egyszer az enyém lesz, és akkor végre egy teljes ember lehetek!