Megrázott; igen, azt hiszem, nagyon mélyen megrázott. Hideg, jeges karmait belémvájta, és nem eresztett. Támadása már várt, mégis hírtelen volt.
Én még a védekezés haditaktikáját sem ötöltem ki, mikor ő már felfegyverkezve állt a várfalam előtt.
Tudtam, jól tudtam, hogy felesleges ellentámadnom, hisz saját fegyvereimet használta: tetteimet, szavaimat, és… nem múló, gyötrő szerelmemet iránta.
Ennek a háborúnak csak úgy lehetett vége, hogy az egyikünk feladja. És hogy ő? Nem, nem, az teljesen kizárt! Mindig a végsőkig küzd, addig megy, míg a sajátmaga által teremtett kaotikus állapot felzabálja. Nem egyszer néztem már végig, hogy teszi magát tönkre.
Tudom, hogy már nem fogja sokáig bírni, de hiába figyelmeztettem folyton, mindig csak azt hajtogatta, hogy elesni csak a gyengék szoktak!
És lám! Mennyire igaza volt!
Ő legyengülve, betegen, lassan már csak félemberként, de büszkén! Piszok büszkén állt előttem.
Én viszont?! Egészségesen, fizikailag egészben, de törött szívvel heverek a földön, könyörgöm neki, kérlelem, de nem enged.
Mindketten tudjuk, hogy messzire mentem, s így elszúrtam. Türelmes volt, egy hétig, egy hónapig, majd egy évig. De én nem vettem észre, hogy miközben minden héten a sárga földig leiszom magam, ő szenved -de kegyetlenül. Hisz aggódik értem, és nyugtalan, amíg nem vagyok otthon. És mikor hazaérek, csak szidom, és üvöltök.
Ezért hát; ezért kell most tűrnöm, hogy csendben összepakolja a holmimat, és a folyosóra dobálja. Nem ellenkezhetek, neki így lesz jobb, és most, az ő leromlott állapotában ez az elsődleges.
Én sírok, de ő fellélegzik.
Szánalommal néz rám le, ahogy a földön fekszek.
Úgy tűnik, nincs már hova húznom az időt. Fölállok, nehéz léptekkel az ajtó felé indulok, majd beszállok a liftbe. Még segít bepakolni a cuccaimat.
Aztán, utolsó mély sóhajommal, lassan elhagyom a házat -örökre.