Sötét volt, hideg, és én féltem.
Mindenfelől láthatatlan jeges kezek markoltak szívembe, kifacsarva abból a fájdalom könnyeit, melyek kis cseppekben folytak arcomról a barlang falára, hogy aztán eltűnjenek egy résben.
Én is hasonlóképpen éreztem magamat. Bujkáltam a szűk repedések közt, és nem tudtam, mikor lesz ennek végre vége. Egy messzi, sőt azon is túl lévő jövőbeli pontnak tetszett, melyhez a félelem lépcsőfokain vezet az út.
Körülöttem mindenki nevetett, bolondnak éreztem magamat.
Szégyelltem könnyeimet, ezért egy sötét, félre eső zugba bújtam. Ám ott sem voltam egyedül, maga a Biztonság talált rám egy angyali külsőben.
Talán sosem éreztem még annyira kiszolgáltatottnak, esetlennek magamat, mint azon az estén, ám a Biztonság, és a néha körém gyűlő baráti arcok, kedves (ám olykor szívbemarkolóan bántó) megjegyzések elfeledtették velem a félelmemet.
A mögöttem álló egy hétre gondoltam, s arra pár pillanatra, melyeknél nehezebbet talán soha nem fogok átélni.
És ahogy a vidám percekre, mindig megnevettető pillanatokra gondoltam, a sokkot, utamat végigkísérő félelmet legyőzve kiléptem a lebukó Nap halovány fényére.