Az utcán ballagtam.
Elnézegettem a padon ülő embereket, és már nagyon sokadszorra, ismét elgondolkoztam rajta: hogy képesek egyesek az utcán élni magánéletüket. Nem úgy volt, hogy azért magán, mert senkinek semmi köze hozzá? Akkor meg miért kell az utcán?
Mikor már eleget mentem, leültem egy kőre, pont két pad között.
Mind a kettőn két fiatal ült: 1 fiú, és 1 lány.
A tőlem balra eső padon egymás mellett ültek, a lány szerelmesen pislogott a fiúra, és néha megrándult a keze, mikor a fiú mellette megmozdult.
A tőlem jobbra eső padon a lány a fiú ölében ült, csókolóztak, szinte vibrált körülöttük a levegő.
Az első padra néztem, és arra gondoltam, mikor Sarah-val, a feleségemmel először randevúztunk.
Mi is a Margit-szigeten csókoltuk meg egymást először, nem sokkal később már a feleségemnek hívtam. De ennek már 15 éve.
A lány hírtelen a fiú elé hajolt, megcsókolta, majd ijedten, és kipirulva visszarántotta a fejét, mire a fiú megilletődve nézett a lányra, majd megfogta a kezét.
Emlékeim sorától sajogni kezdett a fejem, s olyan élesen láttam magam előtt a képeket, mintha csak tegnap történt volna, hogy itt ültünk Sarah-val.
Mikor a másik padra emeltem tekintetem, a kiabálás visszarántott a valóságba.
A lány felállt a fiú öléből, könnyes arccal az kiabálta, hogy "Azt hittem szeretsz", s elszaladt.
Talán így lesz vége? Egyszer csak minden véget ér, semmi magyarázat, előzmény, csak egy csók, majd néhány éles, hangos szó, és elmúlik a 15 év, a házasság, a szerelem?
Most megfordultam a kövön, szememmel a zöldes vizű Dunát bámultam, s mintha jövőmet mutatná, a Véget, kínok közt vergődve álltam föl, hogy végleg elbúcsúzzak a szerelemtől.