Ó Istenem… Milyen boldog reggel; hisz végre találkozhatok vele.
egész nap készültem. Hogy vártam az estét, hogy szemeimet rajta pihentethessem, karjaim köré fonjam, pedig még nem is ismertem.
Aztán végre elkövetkezett az indulás pillanata.
Szorongva ültem a buszon, és minden pillantást magamon éreztem, noha csak négyen voltunk a társaságban, s más nem is figyelt ránk.
Leszálltunk, és megpillantottam Őt. A hideg végigfutott testemen, és arcomra pár pillanatra kiült az undor.
- Ez lenne Ő? . kérdeztem tőle, a legjobbtól, akivel mindig együtt. Bólintott.
Csalódottságom enyhült, ahogy a társaság oldódott.  Mire úti célunkhoz értünk, már vagy tízen voltunk.
Megölelt, többször kézen fogott, de semmi nem történt köztünk.
Nagyjából két óra elteltével már nem is volt olyan csúf, mint elsőre, s a búcsú pillanatában rádöbbentem: szeretem.
Megpuszilt, majd felszállt a metróra, és pillanatok alatt eltűnt a szemem elől.
Később beszéltünk. Bókokkal halmozott el, s már tudtam: menthetetlenül beleszerettem.
És aztán, mikor kiábrándult a lányból, akit szeretett, elmondtam neki, hogy tetszik.
De hol voltak már akkor a bókok?! Nem tetszem neki, s ezért szívemet a fájdalom mardossa.
De mint annyi mindent, ezt is átvészelem, hisz ami nem öl meg, az erősít…                  - de ki tudja, mikor jön el az, amelyik megöl?
És most kezemben megremeg a toll, s egy könnycsepp gördül le arcomon… mert szeretem.