A patakocska partján ültem, a csobogását hallgattam.
Csendes volt, és megnyugtató.
A kavicsos lépcsőn folydogált lefelé a víz. Csak egy béka, és egy madár volt a társaságom, de ez pont megfelelt. Néha elrepült fölöttem egy repülő, de én konokul csak a természet -a Tavasz hangjaira figyeltem.
Kizártam minden mást, nem érdekelt semmi, csak a jóidő.
Próbáltam rájönni, mi az amit szeretek csinálni, ha bármit megtehetnék, mi, vagy mik lennének azok?!
Órákig kint ültem, de nem jutottam semmire. Akkor, amikor már pont kezdtem egyenesbe jönni, vége lett. Vége lett valaminek, és összetörtem. Nem a fájdalomtól, csak úgy. Egy pillanat alatt, mintha egész addigi munkámat Annak köszönhettem volna, és Az visszavenné, ami az Övé, amikor többé már nem tartozik hozzám.
Pedig az, hogy végre magamra találtam, a legkevésbé Neki köszönhető, nem értem hát, hogy mért vitte el… De most… most új várat építek, tanulva hibáimból, nagyobbat, erősebbet -egy új Én!

Hírtelen ismét meghallottam mindent.
mindent, a patakot, a repülők zaját, és a rétet körülölelő erdő mély suttogását.
Végre valami újra elindult, és amit elvett a tél, azt majd visszaadja a Tavasz!