A tanár hárpiáskodva szólt rám. Már megint nem készítettem házifeladatot. Elfelejtettem... vagy nem is akartam soha megcsinálni...
Kiküldött az órájáról. Mindig ezt teszi... A folyosón két-három pad sorakozott a fal mentén. Én leültem az egyikre. Mellettem nevetgélő hetedikes lányok beszélték, hogy a napokban hány helyes fiúval szemeztek a villamoson. Egy ideig hallgattam. Egy mondat, amely így hangzott: "Mélyen a szemébe néztem, aztán sarkon fordultam, és otthagytam." a volt szerelmemet idézte elő...
Egy fiú. Nagyon szerettem. Talán Ő is szeretett engem. Soha nem tudtam meg.
Éppen felé igyekeztem. Egyszercsak megcsörrent a telefonom.
Mivel épp egy ósdi kirakat előtt haladtam el, belenéztem a koszos összegraffitizett üvegbe. Röpke két másodperc alatt megállapítottam, hogy sminkem elvan kenődve, és hajam olyan, akár a szalmakazal. "Ez így tökéletes!" gondoltam magamban. Zsebembe nyúltam. Kivettem a kék mobilnak nem nevezhető őskövületet. Csak egy pillantást vetettem kijelzőjére. Máris felvettem. Arra számítottam, hogy anyám szól bele. Gondoltam, hogy biztos megint azt rikácsolja majd, hogy merre kódorgok, és még mennyit kell tanulnom, azonnal mennyek haza, mire én szokás szerint azt felelném, hogy lerobbant a buszom. De nem... egy rekedtes férfihang szólt bele... Anyám autóbalesetben meghalt...
Ennek a balesetnek, és a mentő hívásának már három éve... Azóta nem láttam se anyámat, se Őt... érzéseim elvesztek, elszálltak, akárcsak a héliumos lufi, vagy egy hazugság: üres, semmitmondó, közömbös a világ felé... és ez vagyok Én, már három éve...