Tündérvilág

1436. december 18.  A hó szakadt, és a faluban fosztogattak. Az angol előkelőségek haditervek társaságában ültek a kályha mellett, míg a zsoldosok kint romboltak. Sehol nem volt békés, családi készülés, és ünnepvárás. Pedig közel volt a karácsony, nagyon közel. De ezt senki nem vette figyelembe, hisz a háború ideje alatt nem az ünnep a legfontosabb, hanem az, hogy a franciákat kiűzzék az országból. –Kint ugyanis dúlt a már majdnem 100 éve tartó konfliktus sorozat Anglia és a franciák közt.

A tizennégy éves Sasha anyukája, és ½ éves kisöccse mellett ült, könnyeivel áztatva arcát, és a körülbelül két falat száraz kenyerét, amit más módon nem tudott megpuhítani, pedig muszáj volt neki, ha csak nem akarta, hogy beletörjenek a fogai. Anyja is egy kenyérszeletet próbált pépesíteni, de nem magának, hanem Rudolf-nak, akinek még nem volt elég fogacskája, hogy meg tudja rágni a kenyeret. Kinyílt az ajtó. A pinceajtón csatakiáltások szűrődtek be. Az anya Sasha karjaira fektette fiát, és segített nekik elbújni. Ő maga kiült az asztal elé. Sírni kezdett. Tudta, hogy ha most egy francia zsoldos az, aki belépett, és akit még nem lát, akkor az ő életének hamarosan véget kell érnie. Nem sokat tévedett: valóban egy francia katona érkezett, aki azonban mégsem akarta bántani a nőt, és gyermekeit. Azt mondta, hogy a gyermekes anyákat nem bántja, hanem az Angolok királyához vezeti, aki kegyelmes lesz velük, és biztonságba helyezi őket. A nő nem hitt az ifjú úrnak. Talán sejtelmes képe nem tetszett Fiona-nak, a nemesi családból származó huszonöt év körüli anyának, aki férjéért ott hagyta szüleit; talán csak az lett gyanús neki, hogy a férfi szava hihetetlennek tűnt. Inkább így szólt gyanakodva, a férfi arcát fürkészve:

- Ha nem vagyok anya, mi történik velem? – A katona elmosolyodott, és válaszra készülődött, amit azonban nem kapkodott el.

- Akkor?– És lassan, vontatottan nevetni kezdett. - Akkor sajnálatos módon a Francia király kezébe kell, hogy átadjam magát! – Itt megállt a beszédben, mert meg kellett fékeznie feltörő örömkiáltását, aztán lassan, komoly hangon folytatta. – Ezt pedig semmi féle képen nem akarom! Nos? Akkor én felajánlom szolgálataimat, - és nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Fiona-t. Mikor az épp megfogta volna a kinyújtott kezet, akkor a férfi visszarántotta azt, és így a lány fenékre huppant. Aztán folytatta: - de csak ha van gyermeke! Akár arra is felajánlom segítségemet, hogy most megtermékenyítsem magát! – Fiona titokban tartotta gyermekeit, és undorodva nézett a férfira, aki felhúzta szemöldökét, és cinkosan mosolygott. – A nő megsejthetett valamit abból, hogy a katona akkor mosolyodott, el, amikor a halál került szóba.

- Sajnos soha nem születhetett gyermekem!

- Hát… ez sajnálatos! Akkor azonban megkérem, hogy kövessen! Előbb azonban az angol királyhoz, mert az Úr a halálba küldött nőket is számon szándékozik tartani! – Fiona már bánta, hogy letagadta szép lányát, és kisfiát, de nem merte elárulni őket, hátha arra megy ki a játék. A katona megsejthette, hogy nincsenek egyedül, mert körülnézett, felsegítette Fiona-t, és elvezette.

Sasha sírógörcsöt kapott. Felugrott, és anyja után akart szaladni, de az ajtót zárva találta. Egyszer-kétszer vállal neki szaladt, de aztán elfogyott az ereje, lerogyott az ajtó előtt, és a sírástól elaludt.

- Fiona… Nemesi család sarja, de megszökött nem bírván a férfit, kit apja neki szánt.

- Fiona! Mi ismerjük egymást! – mondta a király. Valóban ismerte a nőt, ezért szomorú ábrázattal írta fel a nevét a halálra ítélt nők listájára. Ezek után intett a katonának, így az eleresztette a foglyot.

A király kitárta a karjait, Fiona pedig a mellkasára borult.

- Lányom-lányom! Miért tagadtad le azt a két szép szemem fénye gyermeket?

- Nem bíztam ebben a férfiban! Mosolygott, mikor a halálról beszélt! Nem vallhatnám be gyermekeimet most? Atyám kérem…

- Attól tartok, erre nincs lehetőség! Ez nem lehetséges! Ezt nem engedhetem meg, még neked sem lányom! Akkor megtudnák, hogy a gyermekem vagy! A drága Sasha-t egyből felismernék, hogy az én vérem folyik benne! Ami nem is lenne baj, ha nem lenne ez a gyerekes viselkedése, hogy hisz a tündérekben, akik nem is léteznek, és hogy a reinkarnációban is lát igazságot! Ez bizony rossz fényt vetne rám! Hisz nem vagyunk buddhisták!

- Apám! Ha megmenekülhetnénk, leszoktatnám róluk a lányt! – Fiona kétségbeesésében a lehetetlent ígérte apjának.

- Nem! – kiáltotta az apa, és intett a katonáknak, hogy vihetik a nőt. Míg Fiona könnyes szemekkel nézett vissza apjára, az haraggal és mérges tekintettel nézett utánuk. Aztán sóhajtott egyet, felállt, és kiment a várkertbe. Belegondolt, hogy az imént épp a halálba küldte lányát. Szíve szerint katonája után futott volna, és megakadályozta volna az ifjú leány halálát, de ezt nem tehette, hiszen ő volt Anglia királya. Elkezdett nézelődni, virágokat szagolgatott, mintha nem épp a legváltságosabb helyzetben lenne, és úgy tett, mintha mi sem történt volna…

Levegőhiány volt a pincében, hiszen egy ablak se volt, az ajtót pedig egy élelemhiánytól szenvedő 14 éves lány nem tudta kitörni. Rudolf-nak már a vér folyt az orrán, körülbelül egy órája lehetett hátra… Sasha egy utolsó próbálkozást tett arra, hogy kitörje az ajtót, de nem sikerült neki, így visszaült a fal mellé, az asztal alá, ahova anyja elrejtette, és vállából csorgó alvadt, csomós vérrel felírta a falra: SEGÍTSÉG!!!

Az ajtón hatalmas döngetések. A plafonról hullott a vakolat. Sasha nehezen lélegzett, és az, csak rontott a helyzeten, hogy ott volt halott öccse is.

- Igen! Én hiszek bennetek! Kérlek titeket, segítsetek rajtam! Mondanám, hogy ha nem segítetek, akkor nem hiszek többet bennetek, de én halálom pillanatáig várom a segítséget, utána meg… - Sasha nagyon nehezen lélegzett, szinte már nem is szívott be semmit… Csak halkan, és lassan tudott beszélni. Két napja ült a pincében, ahol sem egy ablak, sem egy növény nem volt. Már szinte csak a széndioxidot lehetett szívni. Sasha-nak lecsukódtak a szemei. Annyit érzékelt, hogy hírtelen hatalmas fény gyúlt, aztán egy lágy hang, úgy hangzott, mintha vízen keresztül beszéltek volna.

„Ahhoz, hogy a végzetedet megmásítsuk, ahhoz nincs jogunk, de a sorsodat kicsit átírtuk! Most el fogsz aludni, és leáll a lélegzeted, a szívverésed. Meghalsz! De a falra felírom: A New life, with the old yourself! Ezzel majd valamikor valaki fölébreszt!” A hang elmúlt, mintha soha nem lett volna, és Sasha valóban elaludt.

- Apu! Biztos, hogy ez jó ötlet? Mi van, ha van lent valaki?

- Jaj Arisa! Ugyan mi lehetne lent? Most lett kiásva! Csak nem félsz, hogy van ott egy mumus, vagy egy pók? – Gúnyolódott Arisa apja, mert tudta, hogy lánya meglehetősen undorodik az efféle lényektől.

- ÁÁÁÁÁ!!!! Neeee!!! Nem akarok pókot! Az van elég a lakásban is! Sajnos! Ki fogom őket űzni! Ez már biztos! Csak ma, az első nap tizenhatot tapostam agyon! – Morgott Arisa.

- Jól van na! Csak vicceltem! – nézett az égre Mr. Edward.

- Ilyennel ne viccelj! Mondd inkább azt, hogy hulla van lent, mert az úgy sincs, és akkor nem kapok sikítófrászt! És az neked is jobb, mert akkor nem süketülsz meg!

- Rendben, máskor csöndben maradok! Akkor bölcsebb leszek… Nah uraim! Erre tessék, és alaposan irtsák ki a rovarokat! Különben ezt a sikítást fogom állandóan hallgatni! – Mr. Edward rákacsintott a rovarirtókra és lement a pincébe. Az tényleg tele volt pókokkal, és csúszómászókkal. Arisa bement a lakásba. Anyját kereste, de a sok doboz közt nem találta. Most költöztek be az új házba. Egy elég elhagyatott vidéken, valahol London mellett, vagyis inkább tőle körülbelül 20 kilométer-re. Pince nem volt, ezért Mr. Edward ásatott egyet. Most ezt kellett fertőtleníteni. Elég labilis „építmény” volt, az ajtaja egy csapóajtó volt, így különböző elképzelések szerint Arisa már vagy százszor kifejtette, hogy mikor apja lemegy, hogy fog beszorulni, és hogy nem fog tudni kijönni. Ugyanis az ajtót bentről nem lehetett kinyitni. Ásás közben ráakadtak, egy régi betonpincére, amit elástak. Fém ajtaja volt. Belül egy kicsit romos volt, így ki kellett takarítani, de kezdeni minden féle képen a rovarirtással kellett, mert a sok póktól már elférni is alig lehetett, ha pedig valaki félt, vagy undorodott tőlük –mint Arisa-, akkor nem volt ajánlatos a pincében közlekednie. Ezek után, a tervek szerint a berendezése jött volna, vagy a kibetonozás, ami a pénztől függött. Nem voltak gazdagok, és ez az építkezés sok pénzbe került, de nem szegényedtek el teljesen. Mrs. Edward, a konyhából jött elő, amikor Arisa úgy hatodszorra kiáltotta a nevét.

- Na csak hogy! Már el nem tudtam képzelni, hogy hol vagy! – Méltatlankodott a lány. Clair, az anya, még most sem hagyta abba a háztartásbeli tevékenységeket, hanem vizes kézzel pakolta arrébb a dobozokat. Mosogatott, pakolt, megint mosogatott és megint pakolt. Aludni sem volt idejük, annyit tettek-vettek, mert mire elkezdődik az iskola, készen akartak lenni, és addig már csak három napuk volt. Arisa most a kilencedik osztályba készült, és iskolaváltása sokat segített neki. Itt senki nem ismerte, senki nem tudott semmit a múltjáról, nem látták korábban. Így akkora átalakuláson mehetett át, amekkorán csak akart. Eddig derékig ért a barna haja. Ezt azonban most lilára festettette, és levágatta, hogy éppen ért a nyaka tövéig. Frufruja is volt, de nem divatból, hanem csak azért, mert utoljára öt éves korában volt ilyen rövid haja. Akkor nyilván még arcformájából és korából adódóan kislányos volt, de tíz év alatt sokat, - nagyon sokat változott. Arca nőies lett, így az a haj, amit öt éves korában viselt, most nem ugyan azt a hatást keltette. Kifejezetten előnyére vált, hogy levágatta haját, mert kosarazásnál nagyon zavarta a „nehéz feje”. Ráadásul sűrű, dús haja volt, így mikor levágták lobboncát, úgy érezte, tíz kilóval lett könnyebb.

Most rosszallóan nézett anyjára, amiért az állandóan csak pakolt, megállás nélkül, és nem értette igazán, hogy miért kell ezt így felfújni, hiszen ha rumliból megy iskolába, és abba is jön haza, akkor sincs semmi, nem az számít, hisz a szobájában úgy sem szokott rendet tartani. Alig várta, hogy elteljen az a két nap, amíg a bogárbácsik után újra le szabad menni a pincébe, és bebarangolhatja azt a talán még a házuknál is nagyobb, kacskaringós, labirintusos területet, amit apja ásatott. Remélte, hogy a két húsz év körüli fiú jó munkát végez, és nem kell majd attól tartania, hogy mikor pottyanik egy három millió lábú izé a fejére. Ha azonban ez nem így lesz, és bármi, akár csak egy egy napos pók is hozzáér, akkor ő sikítani kezd, és hanyatt homlok menekül ki, majd reklamál apjának, hogy még mindig vannak lent bogarak!

- Anyu! Nem láttad Lexust? Már nagyon rég óta nem jött oda hozzám… - Mondta Arisa. Lexus a három éves malinois kutya, aki mint új környéken, imádott kolbászolni, csak épp ezt gazdája nem értékelte.

- Lex! Lexus! Ha nem jössz ide, akkor, ha előkerülsz, kitekerem a nyakadat! – Morgott Arisa, és közben azt kémlelte, mikor és merről szándékozik a nyakába ugrani kutyája. De az csak nem akart megjelenni.

- Anyu! Elegem van ebből a kutyából! Mikor lesz már kerítésünk?

- Nem tudom kicsim, de keresd meg, mert ha megint átszökik a szomszédhoz, akkor balhé lesz! - …megint… egyszer már átszökött, és akkor az idős Mr. Reynolds hatalmas patáliát csapott, mert Lexus kiásott egy répát… És így a nyúlnak kevesebbet tudtak enni adni…

- Jó jó keresem… - Arisa elindult, és közben benézett a pincébe. Vagyis csak benézett volna, mert apja nem engedte. Már a két rovarirtó is feljött. Bemutatkoztak Arisának. Az egyiket Carlosnak hívták, a másikat pedig Dilannak.

- Nem láttatok erre egy malinoist?

- Hogy egy micsodát? – Nézett hatalmas tágra nyílt szemekkel Carlos. Arisa és Dilan nevetni kezdtek.

- Te még ezt sem tudod?- gúnyolódott Dilan. – Egyébként nem… - Mondta még, mire Arisa felsóhajtott. – De segíthetek megkeresni!

- Hú! Azt nagyon megköszönném! Ez a kutya folyton elszökik… - Dilan morfondírozva félrevonta száját, és indulni szeretett volna.

- Kit keresünk? – Érdeklődte Carlos.

- Hé! Te azt se tudod, hogy mi az a malinois, szóval jobb lenne, ha itt maradnál! – Dilan szúrós szeme maradásra késztette bátyát, aki az idősebb lévén mégis félt öccsétől…

- Amúgy egy Lexus névre hallgató fekete kutyust keresek, ha ide tévedne, légyszi fogd meg, hogy ne tudjon megint elmenni! Aztán vidd be a lakásba!

- Rendicsek! – Carlos rákacsintott Arisára, aztán „kényelmesen” elhelyezkedett a földön.

- Dilan most levette védőmaszkját, ami ahhoz kellett, hogy ne ártson neki a rovarirtó szer.  Nagyon helyes fiú volt. Kék szemei erősen ki voltak festve feketére, pont olyan színűre, mint a haja. Frufruja is volt, ami a szemébe volt fésülve. Azt lehetett hinni, hogy lány. Elindultak, méghozzá Mr. Reynolds háza irányába.

- És? Mit mondasz el magadról?

- Hát… 14 éves vagyok, még suliba járok, és minden szabadidőmet a városban töltöm.

- Van valami dilid? vagyis… inkább úgy kérdezem, hogy mi az, mert vanni mindenkinek van…

- Hát… azt inkább nem mondom el! Tuti, hogy nem vagy rá kíváncsi…

- Deeeeeeeee! Ha nem lennék kíváncsi, akkor nem kérdeztem volna! Légyszi mondd meg! – hízelgett és könyörgött Dill, és hatott is a lányra.

- Hát… jó! Kapaszkodj meg! – Erre a kijelentésre Dill viccesen megkapaszkodott Arisa karjában. – Hiszek a tündérekben! Sőt! Imádom őket!

- Ez aranyos! – Mosolygott Dilan, és átkarolta a lányt. – Tudod… Nekem sincs ellenük kifogásom! – Súgta bizalmasan a fiú. Vigyorgott közben, de nem úgy, gúnyosan, mint az imént Carlosra.

- És? Rólad mit kell, vagyis mit lehet tudni?

. Hát… 18 éves leszek, most megyek 12-be, és suli mellett apumnál dolgozom. Carl a bátyám. Ő 20 éves. Az én dilim az, hogy emos vagyok, ami ilyen… szóval… hogy… majd küldök egy cikket, ha van e-mail címed!

- Persze, hogy van, szóval küldheted! – Nevetett Arisa. Amúgy Londonban laktok?

- Igen! Persze!... Most majdnem megkérdeztem, hogy és ti? – Nevetett Dilan. – Ja! És ha akarsz, hívj Dillnek, mert mindenki így hív!

- Hihi! – Nevettek, és közben már oda is értek Mr. Reynolds kertjéhez.

- Ahogy sejtettem! – Mondta halkan a lány, aztán suttogva folytatta: - Te hozd ide a nyulat! Ott van a ház mögött! De vigyázz! Szerintem itthon vannak.

- Oké! – Válaszolta Dilan, és elment. – Lex! Lex gyere ide! – suttogta Arisa. A kutya odaugrott a lány elé, és letette a kiásott répákat. Arisa mérgesen elvette azokat, és vissza akarta temetni őket oda, ahol még látszódott a nyom, de mivel Dill visszaért a nyúllal, egyszerűbbnek tűnt az a megoldás, hogy ha odaadják Lexus zsákmányát a Shrekike névre hallgató, fehér, teljesen elkényeztetett nyúlnak. Aki persze nem is hagyta őket cserben, mert azonnal szorgalmasan rágcsálni kezdte a zöldséget.

- Na mi meg lépjünk le, mielőtt… - mondta Arisa. Megfordult, és a hirtelen felállásban hátraesett, és egyenesen Dilan karjaiban kötött ki. Mikor nagy nehezen ismét a saját lábain állt, félve nézett rá a szomszéd férfira.

- Khm… szervusz leányzó! Megint itt vagy a kutyáddal, Remélem semmit nem csináltatok! – Ekkor vette észre a répákat. Mérges, egyre vörösödő fejjel nézett a két fiatalra, Shreikékre, és Lexusra.

- Nagyon saj…

- Mivel azt a répát, amit a dögöd kiásott, úgyis a nyuszikám ette volna meg, ezért erre az esetre úgy tekintek, mintha meg sem történt volna, vagy pedig csak a nyulat akartátok megetetni; de nagyon vigyázzatok magatokra! – Azzal megfordult, és elment. Visszamenet Dill és Arisa azzal szórakoztatták egymást, hogy kifigurázták a szomszédot. Nagyokat nevetve, és lökdösődve mentek vissza. Mikor Dill véletlenül túl nagyot lökött a lányon, az elesett, és nevettében sírni kezdett, de a fiú nem nevetett.

- Ne haragudj! Csak néha nem vagyok tisztában az erőmmel… - Mentegetőzött inkább.

- Nyugi, semmi bajom! És nem haragszom! – Dill elmosolyodott, és illedelmesen felsegítette Arisát. A lány egy puszit nyomott cserébe a fiú arcára, aki erre olyan piros lett, mint a paradicsom. Mikor Arisa meglátta, hogy a fiú mennyire elpirult, magában nevetni kezdett, de nem mert hangosan, mert véleménye szerint akkor még kínosabb helyzetbe hozta volna őt. Aztán vidáman tette kísérőnek a puszi mellé: - Köszi!

Dilan nagyon kényelmetlenül érezte most magát. Eszébe jutottak azok az emlékek, amik olyan lányokhoz fűződtek, akiket szeretett.

- Na gyere már! – kiáltotta Arisa, aki már a kb. Dilltől 200m-re lévő domb tetején lejtett örömtáncot. Látta, hogy a fiú nem hallja, vagy csak „nem akarja teljesíteni a parancsot”, mert valamin nagyon gondolkodik, ezért visszaszaladt hozzá, és dzsekije ujjánál fogva húzta. Bár már lassan ősz lett, még mindig rövid ujjús meleg volt, így Dilan izzadt is rendesen a farmerdzsekiben.

Visszaértek a kertbe, ahol Carlos és Mr. Edward épp azt vitatták meg, hogy mi legyen a sorsa annak a rózsának, amit Clair, - az az Mrs. Edwards - ültetett, de nem arra szánta, hogy a tetvek azt reggelizzék. De erről sajnos őket nem lehetett meggyőzni, és szegény virág már az „utolsókat rúgta”.

- Te mit gondolsz erről Öcsi? Szerintem egy kicsit le kéne fújni ezzel itt! – Mutatott egy tetűirtó szerre Carl, és meg sem várta, amíg Dill azt mondja, hogy ok, vagy valami, mert tudta, hogy úgyis egyetértenek! Máris fecskendőzni kezdte a növénybe az oldatot.

- Ne hagyd magad! – Boxolta Arisa Dilan karját, aztán boszorkányos nevetése kíséretében bevonult a lakásba. – Meglett Lexus! Anyu?!

- Hol vagy? Ebben a lakásban a sok doboztól nem lehet senkit megtalálni!

- Hát nem lenne hátrány, ha el lenne pakolva… - Bukkant föl Clair háta mögött Arisa. A nappaliban álltak, és majdnem szívbajt kaptak:

- Segíthetek elpakolni?! – Toppant be Dill, és ezzel ölte meg majdnem Arisát, akinek nagyon rossz volt a lelkiismerete.

- ŐŐŐ… persze… De… gyere velem egy picit! – mondta Arisa. Bevonszolta a fiút a szobájába, és jól összeszidta, amiért így rájuk ijesztett. Aztán ledobta magát az ágyra, és nagy bőszen elkezdett kibontani egy dobozt, amiben „véletlenül” épp a fehérneműi voltak.

- Arisa?! Biztos vagy benne, hogy ezt a dobozt akartad kinyitni? – Kérdezte elpirulva Dilan. Arisa tettetett zavarral gyorsan visszahajigálta a dolgokat a dobozba, és jobb kezével hátát kezdte vakarni. Dilan elfordult, de nem bírta megállni nevetését, és így visszafordult, odaugrott az ágyhoz, és felborította a dobozt. Most Arisa pirult el, amikor meglátta, hogy mit csinál Dilan. Megfogott egy melltartót, - pont a lány kedvencét- végignézett rajta, aztán úgy csinált, mintha fel akarná venni, és mint valami sarki lány, riszálni kezdte magát. (Meg kell hagyni: nem is rosszul…) Aztán levette, arcához dörzsölte, így az átvette a fiú illatát, és aztán visszadobta a lánynak. Arisa megszagolta, és belegondolt, hogy ezt soha többet nem fogja kimosni, hogy mindig maradjon meg ez a finom illata. Dill megnézte a dobozokat, és valami használható feliratot keresett.

- Ruha, ruha, ruha, ruha… mennyi ruhád van már? – Nézett a lányra.

- Sok! De ha nem akarsz ruhát pakolni, akkor arra találsz dísztárgyakat! – mutatott egy (a ruhákénál sokkal kisebb) dobozkupacra. Dill a kupachoz ugrott, és kárörvendően vigyorgott, mikor azon ezt a feliratot találta: Ruha.

- Ó! Szóval te a ruhát dísztárgynak is használod? Vagy a dísztárgyat ruhának?

- Jajj istenem vigyázz! – Lökte félre Arisa a fiút, és előkotort egy „Ajándékok” feliratú nagyméretű dobozt. – Tessék! Ebbe azok vannak, amiket ajándékba kaptam!

- Jó! Végre valami, ami nem ruha! – A fiú majdnem eldobta a dobozt, de rájött, hogy az helytelen lenne, mert lehet, hogy üveg van benne. – Vagy ajándékba is ruhákat kapsz?

- Nem! Nyugodj már meg!

- Akkor jó! – Egy sniccerrel kinyitották a dobozt, és abban már tényleg mini méretű szobrokat találtak. Szépen kipakolták őket azok elé a könyvek elé, amik már két felszerelt piros színű polcon sorakoztak. Mikor ezzel végeztek, összerakták a magnót, ami már annyira hiányzott Arisának. Egyből be is rakta a kedvenc cd-jét, amire kitűnően lehet táncolni, és egyből tekergetni is kezdte csípőjét, amivel együtt feneke, és hasa is elfordult. Aztán salsa-zni kezdett. Dilan odament hozzá, és vezetni kezdte a lányt. Egyben biztos, hogy nagyon sok más fiútól különbözött: mindene volt a tánc –a salsa.

Dilan már három hónapja járt Arisáékhoz segíteni, kicsomagolni, és Carlos pedig azért, hogy épségben tartsa a rózsát. Már le lehetett menni, de Arisa még nem volt lent, mert félt, de Dillel elhatározták, hogy aznap lemennek együtt –kettesben.

- Dill?! Biztos, hogy ezt akarjuk? – Kérdezte Arisa félénken, hangja remegett, és csak nézett előre a nagy feketeségben. Csak egy gyertya volt náluk, mivel az elemlámpa lemerült, mikor indulni készültek. A rozoga fa csapóajtó, amin bejöttek, ki volt kötve, mégis attól féltek, hogy lecsukódik. Akkor ugyanis bent ragadnak. Dill megfogta Arisa kezét, és amennyire látták a másikat, egymás szemébe néztek.

- Ne aggódj Arisa! Semmi bajunk nem lehet, neked pedig pláne, mert ha kell, a testemmel foglak megvédeni! – Nyugtatta Dilan a lányt, aki ettől csak még izgatottabb lett, és még jobban félni kezdett. Ugyanis ha Dillnek valami baja lesz, akkor neki egyedül kell kimennie, ami még akkor is félelmetes, ha tudja, hogy szörnyek nem léteznek, a csúszómászók pedig hatásosan ki lettek irtva. Dilan átölelte Arisat, aki közben megpróbálta elhitetni magával, hogy semmi baj nem lehet.

- Na gyere! Nyugi! Nézd! Itt egy ajtó… erről nem is tudtam… ott nem irtottunk bogarakat… hacsak Carl nem!

- Akkor oda ne menjünk! Nem akarom, hogy valami bogár rám pottyanjon!

- Figyelj! Bemegyek, megnézem, hogy van-e ott valami, aztán ha van, akkor megnézem a bogárállományt! Jó? – Erre Arisa bólintott, de még mindig nem engedte el a fiú kezét, félt egyedül maradni a sötétben.

- Hé! El kéne engedned!

- Nem akarok egyedül maradni! Inkább bemegyek veled! Csak… ígérd meg, hogy nem engeded el a kezemet! – Dilan kuncogott egyet, de nem gúnyosan, hanem inkább, mint aki aranyosnak tartja ezt. Kinyitották az ajtót, és onnan egy különös, régi, de nem büdös szag áradt ki. Nem láttak sokat, csak egy lépcsőt, amin vastagon állt a por, és egy ajtót a tetején. Dilan és Arisa összenéztek. Látszott a tekintetükön, hogy mind a ketten kíváncsiak arra, ami az ajtó mögött van. Dilan hívta Arisát, hogy nézzék körbe a falakat, hátha találnak még valamit. Igazuk is volt, mert találtak egy feliratot, úgy körülbelül az ajtóval és a lépcsővel szemben. Egy rozoga asztal is volt ott. Vagyis már nem volt asztalnak nevezhető, inkább csak egy felismerhető, vagy tippre asztalnak nevezett tárgy.

- Nézd! Egy új élet a régi önmagaddal! – Mutatott a falra Dilan. Tényleg ez a szöveg állt a falon, méghozzá aranyszínű betűkkel, amit valaki még nagyon régen, gyönyörű írással írt föl. Mintha valami természetfölötti dolog lett volna a helységben.

- Igen! „A New life, with the old yourself!” Ez tényleg azt jelenti, amit mondtál! Vá! Jézusom! Fussunk! – Arisa rettentően megijedt, mert az asztal mögött valami mozgolódást lehetett hallani. – Mi? Mi ez? – Egy szőrős valami bújt elő az asztal mögül, és megtörölte a szemét. Mikor végre sikerült kifésülnie rövid, de sűrű haját az arcából, és végre levegőhöz jutott, meglátta a két fiatalt. Ijedtében hasradobta magát, és így sikeresen magára borította a rozoga asztalt, ami sokkal éppebnek tűnt, amíg a lány össze nem törte végleg. Arisa el akart futni, és már rántotta magával Dilant is, aki azonban nem mozdult el onnan, ahol állt. Visszarántotta a lányt, aztán fejével a misztikus lény felé bökött. Mérges arcáról lerítt, hogy bunkóságnak találná, ha csak úgy otthagynák azt a valakit, vagy valamit, amit találtak.

- Csinálj, amit akarsz, de én nem várom meg, amíg felfal minket! Tudod, hogy irtózom az ilyen mindenféle gusztustalan bogaraktól! – Mondta felemelt hanggal a lány, és elengedte a fiú kezét. Elszaladt a kijárat felé, de mikor meglátta, hogy a csapóajtó bezárult, mert valószínűleg lecsapta a szél, sikítani kezdett. Megpróbálta feltolni, de nem sikerült neki. Dilan nevét kiáltozta, és hívta a fiút, hogy az segítsen neki, de ő nem ment oda, minduntalan azzal a teremtménnyel volt elfoglalva, ami a rejtélyes ajtó mögött tartózkodott, míg ők rá nem találtak.

- Arisa! Gyere ide! – Megvárta, amíg a lány felhagy a sikítással, és kegyeskedik visszamenni hozzá, aztán kemény, gúnyos hangon közölte a lánnyal a tényt: - Te ütődött vagy! Ez a szőrös bogár egy lány, aki ki tudja, mióta van itt, és ki tudja mióta nem evett! Vigyük föl! – Mondta, mert még nem tudta: beszorultak. A lány mellett ült a földön, kabátját a reszkető kislányra terítette, aki azonban bátorság hiányában minduntalan ledobta magáról azt. Mikor felfogta, hogy mi történt vele, és hogy ez a két ember nagy valószínűséggel nem akarja őt bántani, hagyta, had melegítse föl, a gyapjú béléses kabát.

- Mióta vagy itt? – Kérdezte Dill, aki közben átkarolta a lányt. – És hogy hívnak?

- A nevem Sasha, és úgy… december közepe óta…

- December? – Dilan elsápadt, és alig tudta kinyögni: - De hát… az már majdnem egy éve volt! – Mondta végül.

- Most akkor mindjárt újév, és én túléltem a háborút? – Mosolyodott el a lány, aki még mit sem sejtett a modern korról. Hírtelen kipirosodott, és izgatottá vált.

- ÖÖÖ… Miféle háborút? Itt már… nem is tudom mióta nem volt háború!

- De hát… a franciák! Akik megölték anyámat! – Hírtelen elszomorodott, és könnyes lett a szeme.

- A franciák… csak nem a… várj! Te melyik év decembere óta vagy itt?

- Azt hiszem, 1436…

- A száz éves háború! De… az hogy lehet? Akkor te már… több mint 550 éves vagy! De ez… ez egyáltalán nem látszik rajtad! Mit… mit csináltál itt a pincében?

- Itt bújtunk el. De… akkor most… már sok idő telt el! Én… én csak a tündérektől kértem segítséget, hogy túléljem a háborút. Azt nem kértem tőlük, hogy egy… újkorban hozzanak vissza az életbe!

- A szöveg! A szöveg a falon! Nem a tündérek voltak, hanem én… és Arisa! De… a szöveget valakinek csak föl kellett írnia… azt mondtad… tündérek?

- Igen! Te nem hiszel bennük? Mert én igen! Nálunk a családban mindenki hitt bennük, csak aztán cserbenhagyták őket, pedig ők jók, és szeretik az embereket!

- Hát… én nem hiszek bennük, de Arisa igen! Ezt a témát vele vitasd meg! – Arisa még mindig állt, összefont karokkal, és mérgesen nézett Sashara. Féltékeny volt. Dilan odaadta neki a féltve őrzött kabátját, és még csak nem is kérte meg arra, hogy vigyázzon rá. Pedig amikor ő el akarta tőle venni, hogy felakassza a fogasra, akkor nem engedte meg neki, mert nehogy valami baja legyen. Erre most odaadja egy ilyennek. A férfiakon soha nem lehet kiigazodni. Pedig mennyire szerette volna Arisa viselni azt a kabátot! Hajjaj! Hát teljesen meg lehet érteni, hogy féltékeny volt erre a rongyos őskövületre –ahogy magában szidta.

- Velem? Ez a… ez itt? Tuti, hogy nem! – Fintorgott, és megfordult, hogy nyomatékosan is feltegye a pontot az i-re. Dilan felnézett a plafonra, körbeforgatta a szemét, és megkérte a lányt, hogy ha már nem fázik, és kicsit élettel telibbnek érzi magát, akkor egy kicsit adja vissza a kabátját. Sasha engedelmesen átnyújtotta azt a fiúnak, aki fölállt, odament Arisa elé, és felvont szemöldökkel így szólt:

- Ezt szeretnéd? – És jelezte, hogy a kabátra gondol.

- Én? Dehogy is! Mi ütött beléd? Nekem van sajátom! És nem fázom!

- Persze! Ne tagadd, hogy féltékeny vagy! Láttam rajtad! – Dilan rátapintott az igazságra, de nem mutatta ki, hogy mennyire örül. Ráterítette a lány vállára a kabátot, és átkarolta.

- Hagyjál már! Mondom, hogy nem fázom! – Mondta az, és lerázta magáról a fiú karját is, és a kabátot is.

- Te ledobtad, az az leráztad a kabátomat a földre! Most koszos lett! Van fogalmad arról, hogy mennyibe került? Rengetegbe! – Morgolódott a fiú, aztán elnevette magát. – Jaj Arisa! Tudod, hogy szeretlek! Nem akarlak megbántani, de látom rajtad, hogy féltékeny vagy! Pedig kevés okod van rá! – Aztán visszavitte Sashanak a kabátot.

- Nah! Mesélj nekem ezekről, a tündérekről! – Mondta nagylelkűen Arisa, és odaállt a két ülő társa elé.

- Hát… Azért imádkoztam, hogy mentsenek meg, amikor is valóban megmentettek. Már nem emlékszem, hogy mit mondtak, mert az óta sok idő eltelt –már ha igaz, amit mondtatok. Szóval csak annyira emlékszem, hogy elaludtam a háború alatt, és már majdnem megfulladtam, amikor megmentettek! Nem tudom, hogy az óta mi történt… de Ti talán tudtok mesélni!

- Ó! Nagyon sok minden. A világ teljesen megváltozott. Olyan szerkezetek, és gépek születtek, amiket a te idődben még senki nem tudott volna elképzelni! De kérlek, mesélj a tündérekről, és a múltadról!

- A tündéreket magukat nem láttam, mert a szemem csukva volt a fáradtságtól, de tudom, hogy csodás lények voltak, és a hangjuk… Gyönyörű! Mint a vízesés mögüli szó! Csilingelt, de szomorú volt, gondolom a feladat miatt, amivel megbízták őket! Hisz mégsem vidám dolog valakit elaltatni, és bűbájjal szórni! Még akkor sem, ha azt csak egy időre teszik, és azért, hogy megmentsék az embert. Most nekik köszönhetem az életemet! Ha ők nincsenek, akkor már én se lennék! De… milyen ruha ez rajtatok? Ilyet senki nem visel! Az az… igen? – Sasha teljesen össze volt zavarodva, nem tudta felfogni, hogy most mi is történt vele, mert ez a hatalmas hír, ami rászakadt, lesokkolta, és blokkolta az agyát is.

- Ez… a mai divat!

- Divat? Az mi? Nem ismerem ezt a szót! Nagyon elmaradt a tudásunk, nekünk régieknek a tietektől!

- De ez nem a ti hibátok! És ne aggódj, majd mindent szépen elmondunk! – Nyugtatta Arisa és Dilan a lányt, aztán elkezdték neki magyarázni a szavakat, amiket nem ismert. Ami nem volt egy könnyű feladat, mert amivel elmagyarázták volna, még azt sem ismerte. De szépen lassan kezdett egyre többet tudni az „új világról”. De eszébe jutott, hogy beszorult ide, és elfogta a félelem. Kiabálni kezdett, és jajgatni, a két fiatal pedig semmit sem értett. Aztán mikor Sasha végre el tudta nekik mondani, hogy beszorult, és hogy azért halt meg majdnem, mert elfogyott a levegő, akkor Arisa és Dilan szintén nagyon megijedtek.

- Az ajtót becsapta a szél, arra biztos, hogy nem jutunk ki! De… én másik kijáratról nem tudok… - Ekkor mind a ketten (Dilan és Arisa) a lépcső felé néztek, és fölpattantak. De gyorsan meg is gondolták magukat, mert eszükbe jutott, hogy Sasha az imént azt mondta, hogy be van zárva. Dilan meglátta, hogy Arisának el van tűzve a haja, méghozzá hullámcsattal.

- Ezt add ide! – Mondta, és közben már húzta is ki a lány hajából a mentő eszközt. Felszaladt a lépcsőn, és bedugta az elhajlított csatot a bezárt záron. Elfordította, de az ajtó nem nyílt ki. Még kétszer-háromszor próbálkozott, és (láss csodát) sikerrel járt. Azonban csalódnia kellett: a bejárat el volt torlaszolva. Hatalmas, poros sziklák, kövek voltak ott, és a rések földdel voltak kitömve.

- Arisa! Segíts kérlek! Ugye… nincs műkörmöd? – Nézett a lányra, aki ijedtében azonnal ugrott.

- Hehehe! De vicces! Képzeld nincs! – Mondta. Ez arra utalt, hogy egyszer, amikor pakoltak ki a lány szobájában, letört a műkörme, és sírni kezdett. Azóta nem hordott műkörmöt.

- Remek! Nézd! Itt kezdd el kaparni! Én a sziklát tartom, nehogy rád essen!

- Ez kedves! – mosolygott Arisa, és kaparni kezdte a földet. Hírtelen elkapta a kezét, és elrántotta Dilant. Megrázkódott a sziklatömb, és három fényes pont jelent meg az egyik résben. Arisa felsikított, és Dill háta mögé ugrott.

- Ki merte megzavarni nyugalmamat? Ki mert arra kényszeríteni, hogy hangomat hallassam? – Szólt egy mélyen csengő, rekedtes hang, és egy fényes hatalmas méretű szúnyog repült ki a fénypontok közül.

- Mi?… Mi ez? – sikított Arisa, és elfutott, le a lépcsőn. – Dill! Csinálj vele valamit! Utálom a bogarakat! – Sikította a lány. Erre a hatalmas szúnyog odarepült hozzá, és körözni kezdett fölötte. – Á! Á! Ne! Hagyj békén! Menj innen! Kérlek!

- Arisa! Nyugi már! Ez egy… Ez egy tündér!